A Windows rendszerint a C: betűt rendeli hozzá a rendszermeghajtóhoz, és különböző betűket ad más tárolóeszközöknek. Ez szokatlan – a macOS és a Linux nem használ betűket. A Windows betűk nélkül is hozzáférhet a meghajtókhoz, miért használja őket?
Tartalomjegyzék
Honnan származnak a meghajtólevelek?
Mint sok más dolog a Windowsban – például az, hogy hogyan használ visszafelé perjelek helyett – a meghajtóbetűk az MS-DOS idejére nyúlnak vissza (sőt, még egy kicsit korábban is). Ez az oka annak, hogy a Windows rendszermeghajtó a C betűt használja: – A: és B: a hajlékonylemez-meghajtóknak van fenntartva.
A meghajtóbetűjelek a CP/M-ből, egy régebbi operációs rendszerből kerültek át az MS-DOS-ba. Lehetőséget kínáltak a fájlokat tartalmazó logikai és fizikai tárolóeszközök elérésére. A második hajlékonylemez-meghajtón található README.TXT nevű fájl eléréséhez csak írja be a B:README.TXT parancsot.
A meghajtóbetűjelek szükségessége nyilvánvaló a parancssorban. Ha nem lennének meghajtóbetűjelek, hogyan tudná gyorsan megadni a különböző eszközökön lévő fájlok elérési útját? Ezt a rendszert örökölte az MS-DOS, és a Microsoft azóta is kitart mellette.
Bár a meghajtóbetűjelek kevésbé tűnnek fontosnak most, hogy grafikus asztali számítógépeket használunk, és egyszerűen csak kattinthatunk az ikonokra, mégis számítanak. Még akkor is, ha csak grafikus eszközökön keresztül éri el fájljait, a használt programoknak hivatkozniuk kell azokra a fájlokra úgy, hogy a háttérben egy fájl elérési útjuk van – és ehhez meghajtóbetűjeleket használnak.
A Unix alternatíva: Csatlakozási pontok
A meghajtóbetűjelek azonban nem az egyetlen lehetséges megoldás. Az Apple macOS, Linux és más Unix-szerű operációs rendszerei más módszert használnak a különböző partíciók és tárolóeszközök elérésére.
Ahelyett, hogy betűvel lenne elérhető, az eszköz elérhetővé tehető a fájlrendszer egy könyvtárútvonalán. Például Linuxon a külső tárolóeszközöket hagyományosan a /mount könyvtárba szerelték fel. Tehát ahelyett, hogy a DVD-meghajtót a D: címen érné el, a /mount/dvd címen érheti el.
Ez a fájlrendszer „gyökérjéig” nyúlik le. A Linux és a macOS nem rendelkezik meghajtóbetűjelekkel, így a fájlrendszer alaprésze nem betű. Ehelyett van egy gyökérkönyvtáruk, ami a /. A rendszermeghajtó „felszerelve” (elérhetővé válik) a / helyen van a C: helyett. Más meghajtók tetszőleges mappákba csatlakoztathatók – ha azt szeretné, hogy a saját könyvtárát egy másik meghajtón tárolja, a /home mappába csatlakoztathatja. A meghajtó tartalma ezután elérhető lesz a /home címen.
A Windows meghajtóit betűk nélkül érheti el
Miért nem csatlakoztathat meghajtókat a Windows rendszeren így, hogy betűk helyett tetszőleges útvonalakon legyen elérhető? Miért nem érheti el például az USB-meghajtót a C:USB-n?
Nos, lehet! A Windows modern verziói most lehetővé teszik tárolóeszközök csatlakoztatása egy mappa elérési útjára, is. Ez a lehetőség a Lemezkezelő eszközben érhető el. Kattintson a jobb gombbal egy partícióra a meghajtón, válassza a „Meghajtóbetűjelek és elérési útvonalak módosítása” lehetőséget, majd kattintson a „Hozzáadás” gombra. Használhatja a „Csatlakozás a következő üres NTFS mappába” opciót, hogy egy tárolóeszközt elérhetővé tegyen egy mappa elérési útján, ugyanúgy, mint a Unix-szerű operációs rendszereken.
Ehhez azonban a meghajtót az NTFS-köteten lévő mappa elérési útjára kell csatlakoztatnia – és ezt az NTFS-kötetet meghajtóbetűjellel kell csatlakoztatni.
Tehát még ha ki is fogyna az A:-tól Z:-ig tartó meghajtóbetűjelek, akkor is csatlakoztathat további tárolóeszközöket, és elérheti azokat a Windows rendszerben. A Windows modern verzióiban nem csak 26 meghajtó áll rendelkezésére.
A Lemezkezelésből azt is módosíthatja, hogy mely meghajtók milyen betűket használnak – bár a C: meghajtót nem módosíthatja másik betűre. Még az olyan betűk megváltoztatása is, mint a D: E:, problémákat okozhat. Például, ha van egy parancsikonja, amely a D: meghajtóra mutat, és a fájlok hirtelen az E: meghajtóra mutatnak, a parancsikon megszakad.
Miért használ még mindig betűket a Windows?
Ha a meghajtóbetűjelek (például a C:) ősi műtermékek, és a Windows működik nélkülük is, miért használja még mindig őket?
Az ok egyszerű, és sok Windows tervezési döntést megmagyaráz – a visszamenőleges kompatibilitást. A Windows korai verzióinak kompatibilisnek kellett lenniük az MS-DOS szoftverekkel, a Windows modern verzióinak pedig a régebbi Windows-szoftverekkel. A meghajtóbetűket folyamatosan továbbítják.
Elvégre a dolgok elég rendetlenségből csak meghajtóbetűkkel vannak! Technikailag lehetséges a Windows telepítése úgy, hogy a C: ne a rendszermeghajtó. Telepítheti a G: meghajtóra, és rendelkezik G:Windows, G:Users és G:Program Files mappákkal. C: nem kell az elsődleges meghajtó, és ezt a Windows hivatalosan is támogatja. Sok Windows-alkalmazás azonban feltételezi, hogy C: meghajtót használ, és ha nem, akkor problémái lesznek. És ha a Windows-alkalmazások nem tudják elképzelni, hogy ne használd a C:-t rendszermeghajtóbetűjelként, képzeld el, hogyan fognak eltörni, ha egyáltalán nem rendelkezel meghajtóbetűjelekkel.
Kíváncsi lehet, hogy a Windows miért jeleníti meg még mindig a meghajtóbetűjeleket. Végül is a File Explorer elrejtheti őket, és csak a „Rendszermeghajtó” vagy az „USB Flash meghajtó” szavakat jeleníti meg, de a File Explorer már ilyen egyszerű leírásokat is mutat, és néha érdemes tudni a meghajtó betűjelét. Sok alkalmazás olyan elérési utat mutat meg, mint a D:FolderFile.doc.
Természetesen a Microsoft beruházhat olyan kompatibilitási szoftverbe, amely minden C: kérést átirányít egy másik útvonalra. A Microsoft azonban ahelyett, hogy eldobná a meghajtóbetűjeleket, és sok időt töltene az emiatt tönkremenő dolgok kijavításával, inkább ragaszkodik a meghajtóbetűjelekhez.